Parkway Drive koncert beszámoló! Henits Balázs, Csiszár Ádám

Hello Világ!

 

Mi nem vettünk részt a bulin, de kedves barátaink igen, így írtak nektek kicsit a koncertről ők hogy élték meg! Jó olvasást. 🙂  Köszönjük a srácoknak az anyagot, és köszi Balázsnak, Jaksa Ivettnek, és Nagy Bencének a képeket.

12695953_897368920360481_1135298726_n

Igaz, hogy a Parkway Drive a tavalyi VOLT fesztiválon már tiszteletét tette nálunk, ám amekkora bulit csapott akkor is, nem csodálkoztunk, mikor bejelentették a februári koncertet, a Thy Art Is Murder-rel és az Architects-szel karöltve.

A jegyek több, mint két héttel a koncert előtt elfogytak, úgyhogy megkezdődtek a „Nincs-e eladó…” posztok. Sokan sikerrel jártak, ám szintén rengetegen nem. A beléptetés után nagyon hamar megtelt a Barba Negra, a koncert közben inkább nem ment ki senki dohányozni vagy a mellékhelyiségre, minthogy elveszítse a helyét, ahol állt.

12665830_897368927027147_1307382458_n

A Thy Art Is Murder, ahogy gondoltam, teljesen méltó előzenekar volt. Bevallom őszintén, amikor meghallottam, hogy CJ többé nem tagja a bandának, nem tudtam mire számítsak, ám a hatalmas belépő hallatán minden kételyem elszállt. Egyszerűen fenomenálisak voltak. Bánatomra rettentően keveset zenéltek, alig több, mint fél órát, de ebbe az időbe mindent beleadtak, amit tudtak. Elhangzott többek között az Absolute Genocide és a Reign of Darkness, de természetesen a Holy War sem maradhatott le a listáról, búcsúzóul így hát eljátszották. Nem kifejezés, hogy hatalmasat ütött. Mint említettem, sajnos elég hamar elköszöntek. A bulit az Architects folytatta. A tömegen is érződött, hogy rengetegen rájuk tartogatták erejüket, volt aki, csak ekkor lépett előbbre. A Gravedigger-rel való indítás után a Colony Colapse, a Naysayer és a These Colors don’t run is elhangzott többek között. A hangulat egyre jobb volt, a tömeg fokozatosan felszabadult. Akadt, aki dobverőre, akadt, aki törölközőre tett szert a fellépés után. E két koncert csak a színpad első részén zajlott, hátul, az emelvényen végig ott tornyosult Gaz dobszerkója, fekete lepellel letakarva, mint egy ereklye. Hatalmas hujjogás és taps tört ki már, mikor ezt levették róla. A legelején feltűnt már, hogy Pie helyett vendégbasszeros van jelen. A színpadra lépés után még jó pár percig el sem kezdtek zenélni, mivel a tömeg annyira ünnepelt őket. A Destroyer eljátszása után Winston (aki egyébként jelenleg szőke) nem jutott szóhoz. Annyira elcsodálkozott, hogy milyen jó a hangulat és mennyire akarja őket a közönség, hogy nem tudott mit mondani. Egyfolytában csak azt hajtogatta „It’s fuckin’ amazing”, fogta a fejét, közben pedig röhögött. Tényleg hatalmas belépő volt, főleg, hogy konfettiágyú is dördült közben. A Dying to Belive és a Deliver me is rettentő keményen indult, ám a prímet mégis a Carrion indítása vitte. Később a Wild Eyes is sorra került, a vége felé pedig a Home is for the Hearthless következett. És amikor azt hinné az ember, hogy a Swing-gal lezárták a bulit, pár perc múlva visszajönnek egy Crushed-ra. Szó szerint a mellkasomba rohant a basszus. Olyan hangulatot varázsoltak, hogy egyrész ők maguk sem hitték el, másrészt pedig észre sem vettem, hogy a Deathless Song (egyik személyes kedvenc) el sem hangzott. A legjobb az egészben viszont az volt, hogy éreztették, hogy ez az imádat kölcsönös!

12650693_897368857027154_581921049_n

Kevés olyan előadó van, akitől ne tudnék legalább 1-2 annyira nem tetszetős dalt felsorakoztatni, de a Parkway Drive ilyen. Mindhárman fenomenális hangulatot teremtettek. Már majdnem egy teljes nap eltelt, de még mindig cseng a fülem. Rengetegen elveszítettük a hangunkat, a nyakakban hatalmas az izomláz, van, aki még a kordont, vagy a mellette álló könyökén érzi a mellkasában, de megérte!

Henits Balázs

Már kezdés előtt 20 perccel elhelyezkedtünk szépen középen a harmadik sorban. A 19:30-as kezdést szinte tökéletesen tartotta az első csapat, a Thy Art Is Murder.

12648185_897368847027155_250447993_n

Egy erős fél órás játékidő volt az övék, az viszont brutálisan feszes, és döngölő volt. Az új énekes végig átszellemülve, pokoli erővel tolta végig a műsort, átadta az erőit a közönségnek, és már az első 20 percben volt itt minden kérem szépen: bodysurfing, pogo, és megszámlálhatatlan circle pit.

A banda híres dala a Holy War a műsoruk végén csendült fel. Ezt a csapatot én személy szerint annyira nem ismertem, de azzal a hatalmas döngöléssel amit lenyomtak, megvettek kilóra, az érzést abszolút átadták, erős kezdése volt az estének.

Egy kisebb beállás után lépett színpadra az Architects. Személy szerint én ezt a csapatot vártam az este leginkább. A Lost Forever // Lost Together albumuk számomra az egyik legjobb korong ami ebben a műfajban valaha készült, és vártam is hogy ezekből a dalokból jócskán toljanak is el, természetesen átadva az érzést amit ez a lemez képvisel. És ez végül így is volt. Minden kedvenc dalom felcsendült innen: Naysayer, Broken Cross, Dead Men Talking. Utóbbit olyan erővel tolta a refréneknél a közönség hogy végig libabőrös voltam. Az album nyitó dalával a Gravedigger-el kezdett a banda. Mivel elől álltam (a magas sugárzó hangfalaktól beljebb) az intro dallamokat nem is igen hallottam, mert a közönség olyan szinten meg volt már őrülve ilyenkorra (természetesen jó értelemben). Aztán felcsendült az első versszak, majd az a bizonyos breakdown a Gravediggerből, és onnantól a buli végéig szinte elvesztettem az eszem, és végigőrjöngtem a koncertjüket. 9 dalt toltak, a zöme pedig az új albumról volt. Eszméletlen buli volt, nem csalódtam, és várom hogy júniusban újra láthassam élőben a csapatot. Sajnos ezen az estén egy gitárossal álltak ki, ez volt talán ami levett a buli értékéből, de minden hangszer és zenei betét természetesen a háttérben úgyanúgy ott volt, amiket én az első sorokból annyira sajnos nem tudtam kivenni. Viszont amikor jóval hátrébb mentem, onnan tökéletesen egybe szólt az egész.

Egy hosszasabb átállás után pedig a várva várt Parkway Drive-os srácok is belecsaptak a lecsóba. Az új albumról a Destroyer című dallal indítottak, konfetti és eszméletlen fényjáték erősítette az euforikus érzést. A közönség hatalmasat bulizott, az énekes Winston ezt többször meg is említette, hogy hihetetlen mennyire jó közönség vagyunk, és hogy szinte el se hiszi. Jó érzés volt, és a csapat pedig lendületesen végignyomta a bulit. Rengeteg ütős PWD nóta elhangzott. Amik személyes kedvenceim azok a Karma, Dark Days, Wild eyes, Romance is dead, vagy akár a bulit záró Home Is for the Heartless is tökéletesen szólt, úgyanígy az új albumról a Vice grip, vagy a koncert vége felé felcsendülő Crushed. Utóbbit különösen erőteljesen adták át, itt is együtt élt a közönség. A hangerő és a mélyek itt már hihetetlen erősek voltak, a koncert második felében végig hátra álltam hogy ki tudjam venni jobban a különböző hangszereket. Jól is tettem mert miután kitomboltam magam elől, felemelő érzés volt kicsit átszellemülni, és pl a Wild eyes-t úgy meghallgatni, hogy közben előtted azt a bizonyos gitáron induló dallamot százak éneklik. Voltak azért olyan kedvenc dalaim például az új korongról is, ami sajnos nem volt, ilyen mondjuk a Writings on the wall, de hát természetesen tudom hogy minden nem fért bele az estébe. Egyébként az első 10 perc után esett le hogy a basszeros srác a bandába egy beugró volt, mégpedig a Thy art is Murder-ből az egyik gitáros.

Mindent egybe vetve bitang erős buli volt, élveztem minden percét. Reméljük legalább ilyen színvonalú bulikat kapunk majd idén a metal és a hardcore hazánkba érkező nagyágyúitól továbbra is.

Csiszár Ádám      
           (Lovecrose zenekar)

Untitled-1

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

X