Kedvenceink kedvencei – Sidlovics Gábor “Sidi” (Tankcsapda)

Ahogy megszokhattátok, hozzuk nektek a zenészek, zenekarok kedvenceit. Most kicsit többet kellett várnotok, de szerintünk megérte. Nemrég volt Tankcsapda koncert Szentgotthárdon, amire természetesen elmentünk, és a buli előtt elkaptuk Sidit egy kis mesélésre. A buli állat volt, nagyon köszönjük, meg persze a lehetőséget is a találkozásra. Nem szaporítom a szót, olvassátok Sidi kedvenceit:

(Fotókat a bulin készítette: Kóbor Szonja)

Sidlovics Gábor vagyok a Tankcsapdából. 76-ban születtem. Elég korán, már ilyen tíz éves koromban bejött az életembe ez a zene dolog, ráadásul egyből a rock zenével. 86-ban nekem betoppant az Iron Maiden-től a Powerslave. Ez ugye akkor volt új. Tehát én kis porbafingó kölyökként a Twisted Sister, a Magyarok közül Pokolgép, Ossian hallgattam. Most nem akarok végigmenni 30-40 évet, de a lényeg hogy ezekkel kezdődött, és ezzel együtt jött már a gitár iránti imádat, meg rajongás. Azt szoktam mindig kiemelni, ami nagy emlék nálam, hogy akkori ifjúsági magazinban volt egy Pokolgép poszter amin Nagyfi Laci állt középen, és a Gibson SG a kezében volt, az akkor kint volt az ágyam felett. Akkor én már elhatároztam, hogy én ezzel fogok foglalkozni, Rock zene, és gitár stb. Úgyhogy a többi meg innentől az egyedfejlődése, ami a mai napig tart. A 90-es években játszottam egy két zenekarban, annak idején volt a Style Shoot meg az Artéria, illetve a Belchers ugye a „Böfögők” volt az első. 😀 Ezek után 99-ben megcsináltuk a Zanzibart Cegléden. 2011-ig oszlopos tagja voltam, utána én elhagytam a zenekart, egy két hónapra rá pedig szóltak Tomiék hogy náluk is helyzet van, és mivel már ismertük egymást, kipróbáltuk milyen együtt muzsikálni. Egyébként, még a Pokolgépes Dávid volt jelölt a zenekarba, de aztán végül is úgy álltak a csillagok, hogy én maradtam, és így már a tizedik évemet taposom a Tankcsapdában, úgyhogy jövőre fogok tízzel jubilálni. A Zanzibár vége felé csináltunk egy Mafia nevű formációt, ami egy lemezt meg is élt. Épp valamelyik nap hallgattam meg a Youtube-on. Rákerestem, tök jó kis lemez, nekem tetszett. Nem hallottam 10 éve kb. és így jó volt meghallgatni. Úgyhogy zenei értelembe véve meg a rock zenéhez való kötödésemet véve nagyjából ennyi a sztori, egyébként még annyi hogy ugye a rock zenéről van szó, és rock zenén belül is mindenevő vagyok. Tehát a Glam Rock-tól  elkezdve, bár sokaknak divatzene, de nekem a SlipknotFive Finger, nekem ez az úgymond legkeményebb  vonal, amit én szeretek. Bár mondjuk a Slayert is szeretem, tehát így ezzel bezárólag abszolút mindenevő vagyok. Sőt nem csak rock zenébe, tehát mást is szívesen hallgatok. Úgy vagyok vele, ami jó az jó, és azt én szívesen meghallgatom. Nem vagyok úgy, hogy csak rock, és csak metal. Sőt ebben elég rossz tapasztalataim vannak. Az utóbbi időben gondolkoztam el azon, hogy mostanában azért próbálom erőteljesen ignorálni ezeket a Social Media komment szekciókat, és nem feltétlenül Tankcsapda ügyben, hanem mindenben. Kicsit szomorúan tapasztalom, hogy a rock, vagy metal oldalakon marják talán a legjobban egymást. Tehát még jobban, mint máshol. Ez azért szomorú nekem, lehet mondani az öregember mondja régen így volt úgy volt, de régen tényleg arról szólt hogy a rockerek a headbang-erek azért összepacsiztak, még ha nem is ismerték egymást, és volt egy közös ügy ami összetartott minket. Most meg az emberek átvágják egymás torkát azért, hogy szerintem ez divat, az nem divat, ez rock, az nem rock, metal-nem metal.  És olyan végletekig képesek emberek elmenni pusztán zenei kérdésekben, hogy az hihetetlen. Mondom itt most Tankcsapdát nem is érintve, csak mint jelenség.

Kedvencek a zenében, egy olyan dolog, hogy most fel tudok sorolni, de azért ez mindig változik. Nem lehet azt mondani, hogy van egy konstans öt kedvenc zenekar, tehát hogy öt évvel ezelőtt, vagy 10 éve is biztos mást mondtam volna hogy éppen mi a kedvenc. Most azt mondom, hogy ami nálam nagyon pörög, az mondjuk a Five Finger. Megint elkezdtem Metallica-t hallgatni. Érdekes hogy évekig nem hallgattam, és megint így a Kill ’em all-tól elkezdve megy körbe-körbe, és ez most visszajött. Nagyon szeretem a Foo Fighters-t,  Magyarok közül is egyébként nagyon sok jó zenekart, ugye az AWS-t szeretem, vagy hát szerettem amíg ugye szegény Örs még volt. Nyilván most is szeretem, de például ez egy régebbi zenekar  és nem is annyira metal  inkább blues rock, de nagyon szeretem, és megint elkezdtem hallgatni a Kimnowak-ot  ami szerintem egy borzasztó jó zenekar volt, egy borzasztó jó gitárossal aki szegény már nincs közöttünk Pribil Gyuri, de nekem például ő volt a Magyar gitáros, és hát persze vannak a nagy öregek! Ott van Ozzy. Nem tudok egyszerűen elmenni mellette. Én már Ozzy-val azon a szinten vagyok, hogy ha egy ceruzát csapkodna az asztalhoz és kiadná lemezen, nekem az is tetszene, mert ő csinálja. Ozzy-nak mindenféle munkásságát nagyon szeretem. Nyilván a Black Label munkásságát. Zakk Wylde ezáltal került reflektorfénybe. Aztán még ami nekem zeneileg nagyon örökzöld, és tényleg ilyen tiszavirág életű formáció a Velvet Revolver ugye a Slash-ék csinálták 2005–2006 -ban. Két lemezként jelent meg a dolog, és például az a két lemez, amit ők kiadtak az olyan, hogy azt reggeltől estig tudom hallgatni tehát egyszerűen semmiféle üres járat nincs. Nagyon szeretem. Ugyanilyen nálam a System of a Down. Akkora iskola az a zenekar szerintem hogy félelmetes. Egyébként a Serj Tankian-t is nagyon imádom. A szóló munkái, mind dallamilag, szövegileg szerintem a Serj Tankian is korunk egyik zsenije, aki zongorával, és torz gitárral olyanokat csinál, hogy az eszméletlen.

Kedvenc könyvek, filmek:

Ez is érdekes dolog, mivel könyvek terén én abszolút az utóbbi időben lettem olvasós. Tehát szégyen, nem szégyen én 44 éves koromig abszolút a kötelezőket olvastam, meg természetesen zenészek életrajzi könyve. Ozzy-nak a könyvét például imádtam, de ott van például a Slash könyv. Nem nagyon érdekelt engem ez a könyv kérdés. Pont az utóbbi egy évben mentem át egy olyan változáson, hogy rákaptam az ízére. Ha én elkezdek valamit így szeretni, akkor hajlamos vagyok a végletekig elmenni. Múlt héten röhögtem azon, hogy bementem egy könyvesboltba, és kilenc könyvvel jöttem ki, tehát 40.000 Ft-ot otthagytam. 😀 Meg kell találni ebben is az egyensúlyt. Egyébként szerintem a pandémia is hozzátett, hogy kicsit jobban elkezdett érdekelni az önmagunkkal való foglalkozás. Végül is rájöttem, hogy foglalkoztam mindennel csak magammal nem, és ha magammal nem foglalkozok akkor hiába próbálok  adni, meg a környezettemmel normális viszonyt ápolni, ha magammal nem vagyok rendben.  Végül is ezt mondhatjuk filozófiai, vagy vallási, vagy akár pszichológiai könyveknek. Most leginkább ilyeneket olvasok, tehát könyveket a mit tudom én a nácizmusról, van egy Neville Goddard nevű író, már nem él egyébként. Hetvenes években halt meg valamikor. Ő például nagyon érdekesen, (idézőjelesen mondom: átfordította a Bibliát), hogy tulajdonképpen valójában mit is akart mondani a Biblia. Az a fajta nyers fordítás amit mi most megkaptunk belőle, az valójában igazából egy elég szögletes, lekockított fordítás. Például a Neville Goddard könyveit nagyon szeretem olvasni, ugyanennek a jelenségnek, például annak, hogy a tudatunkkal mikre vagyunk képesek, a hétköznapi való életbe ennek például a Neville Goddard a filozófiai oldalát fogja meg. Nagyon szeretem,például van egy Dr. Joe Dispenza nevű ember, aki meg abszolút a tudományos részét, és a kettőt együtt olvasgatom, abból próbálok összerakni egy képet végül is a világról meg magunkról, hogy miért vagyunk itt, meg hogy tudjuk önmagunkat, meg az életünket még jobbá tenni. Erre szokták mondani meg én is szoktam, hogy amikor valaki meghülyül és tudod, elkezd ilyeneket olvasni meg meditációról meg elkezdtem minden nap meditálni. Úgy szoktam mondani, hogy most a régi énem az meghalt, eltemettem, és építem fel újra magamat. Úgyhogy tulajdonképpen könyvekben most abszolút ilyenekben vagyok elmerülve. Most is turnéra hoztam magammal és olvasom, tök jó, élvezem. Ezáltal hogy így belemerültem az olvasásba, most ilyen mély víz szerűen, most abszolút háttérbe szorultak a filmek.

Filmek terén egyébként abszolút a tömegfogyasztó vagyok/voltam. Imádom a különféle sorozatokat, abból is mindenfélét. Imádom a Sons of Anarchy-t, vagy imádom a Trónok Harcát, imádom a Walking Dead-et, a Lucifert, Jóbarátokat, az Így jártam anyátokkal, tehát hogy tulajdonképpen én átveszem egy sorozatnak a hangulatát, és akkor csak abba vagyok. Viszont azt nem tudom megcsinálni hogy párhuzamosan többet nézek, vagy ilyesmi. Akkor csak azon vagyok rajta, és abba lélegzek, abban élek. Úgyhogy ez egyébként tök jó. Nem is akarom azt, hogy én így elmerültem ilyen dolgokba azt megszakítani. Most Mikszi bácsi letöltötte nekem a legutóbbi öt részét a Walking Dead-nek, és majd szakítok rá időt, meg fogom nézni. Filmek terén meg vannak örökzöldek. Tudod, vannak olyan filmek, ami ha megy a tv-ben  és véletlenül odakapcsolsz, akkor végig nézed akárhányszor is láttad. Ilyen például a Ponyvaregény. Olyan zseniális alkotás, hogy az mondhatni szinte első helyen van. Vagy mondhatom a Star Wars filmeket, az a mi generációnknak nyilván egy olyan alapmű, hogy nincs miről beszélni. De például ugyanígy szeretem a Fantasy-ból a Gyűrűk Ura mind a két trilógiát, a Hobbit-ot is meg a Gyűrűk Urát is. Ugyanakkor meg ami sokkal egyszerűbb téma, de mondjuk egy Elrabolva is, ugye  a Liam Neeson is olyan, hogy bármennyiszer is  végig tudom nézni mert jól beszippant a sztorija. Meg persze el is tudom képzelni, hogy nekem is ugye van két gyerekem, és akkor uh milyen lehet amikor valaki így bepöccen, és átmegy vasfalon is mert a családját védi. Ezek ilyen jópofa dolgok. Ezek be tudnak rántani. Úgyhogy lényegében mondhatni ennyi a film, aztán mindig az ember felfedez ezt-azt, meg megtalál dolgokat. Most valamelyik hajnalban az egyik ismerősöm átküldte a Békés harcos útja című filmet. Akkor na mondom jó ránézek, és kurva jó volt. Szóval azt mondom ez is bekerült most a top 10-be nálam, mert egyszerűen jó a sztorija, jó benne a játék.

Gitáron kívül mi az a három hangszer, ami még tetszik?

Zongora nagyon, és itt nagyon jó példa megint a Serj Tankian, hogy a zongoránál az ember hajlamos arra gondolni hogy egyből, mint Clayderman ül a színházteremben, és zongorázik. De például az hogy a Serj Tankian ahogy a zongorát összehozza a basszusgitárral meg a torz gitárral zseniálisan jó. Illetve a kislányom elkezdett  másfél éve zongorázni, és most tart már ott, hogy én irigykedve nézem hogy már miket fog ilyen már-már készség szinten a két kezével, én meg ha leülök a zongorához, akkor egyből elkezdem fejből, hogy várj ha ezt iderakom, és elkezdem a gitár nyakát, az van a fejemben, és abból próbálom átrakni.

Basszusgitárt is, bármilyen profánon, vagy hülyén hangzik. Amikor demozni szoktunk, és rakosgatom össze a sávokat, akkor mindig a basszusgitárt hangosabbra rakom, mint a gitárt. A többiek meg mondják, hogy húzd már vissza. De mondom úgy szeretem a hangját. 😀

Nálam ezek a rockzenei hangszerek lényegében. Egyébként az is tetszik, ha egy filmzenébe egy jól megkomponált vonós sztori van. Az hogy önmagába én leüljek Négy Évszakot hallgatni, az azért nem annyira. Persze respect meg tök nagy dolog, hogy meg lett csinálva, de az nem annyira én vagyok. De amikor egy jó zenében, egy rockzenében megjelenik egy jól megkomponált, pl.: Aerosmith-ben vannak ilyen nagyon jó dolgok hogy konkrétan a vonós zenekar feljátssza a dolgot. Azt nagyon szeretem.

Amit nem annyira szeretek az a szájharmonika valamiért nem tudom, annyira nem szeretem a hangját. Ez alól van egy két kivétel. Itt is az Aerosmith-t tudnám mondani, hogy az zseniális ahogy a Steven Tyler egy témát hoz rajta. De amikor beindul a blues, meg a szájharmonika, akkor én futok a másik irányba. És mondom ezt a legkisebb sértés nélkül mondom, tehát dicséret mindenféle stílusnak, amit csinálnak, csak nekem valamiért az nem világom.

Kedvenc gitár?

Ez egy érdekes dolog, hogy nálam is úgy indult a dolog, mint szerintem minden gitárosnál. Ugye Gibson, és akkor az a plusz ultra. Ahogy telnek az évek az ember elkezd egyre kevésbé a szemével játszani a hangszeren. Egyre inkább a fül előtérbe kerül, és én például le vagyok szerződve ezzel a Schecter nevű gitár céggel. Az úgy jött, hogy én csak Gibsonokon játszottam, és volt egy olyan festésű gitár, egyébként ez ma este itt is van, pont előszedtük megint. Ez a a spitfire royal air force II.Világháborús, repülő mintája van rá festve, és  Tominak a hangszer boltjába ott lógott 6-8 évvel ezelőtt. Engem igazából soha nem érdekeltek a Schecter, csak ennek annyira megtetszett a mintája, hogy mondom elviszem aztán egy két számba majd eljátszok rajta. Itt jött a meglepetés, hogy olyan hangot találtam benne, meg olyan fogást, hogy uh mondom „várjá”. És akkor teltek a hetek, még egyet, még egyet, és a végén az lett, hogy a Schecter cég felajánlotta, hogy ha gondolom, (mert én érdeklődtem hogy olyan gitár mint ez, csak a nyaka ilyen, fából van meg olyan, és mondták hogy nincs, de akkor felajánlották.)  gyártanak nekem olyan szériát, amit én elképzeltem. Innentől kezdve  óriási volt a szerelem, tehát hogy én a Schecter-ekkel abszolút maximálisan megvagyok elégedve, mindazonáltal továbbra is azt mondom, hogy nagyon jó hangszerek a Gibsonok. Igazából az Ibanez is,  ezeket mind végig lehetne sorolni, mert mindig van egy jól sikerült darab, meg egy nem annyira jól sikerült darab. Például Gibsonokban is már mindent  végig próbáltam, de egy csomószor, ha csak a fülemet nézem egy Studio Les Paul sokkal többet ad nekem, mint egy 2 millió forintos Custom Shop. Egyébként nagyon érdekes dolog, Tomiék nemrég elindították a vakteszt nevű sorozatot a Hangszerarzenálnál, és tényleg ki is derül, mennyire a szemünkkel nézzük a hangszereket. Nekem például úgy került be egy gitár, ami itt is lesz, az egyik dalban használom már, hogy se az alakja se a színe nem tetszett. Hozzá se nyúltam volna szem alapján. Csak ott, ahogy lekötött szemmel játszottam, rajta azt mondtam, hogy ez kurva jó úgy okádja a hangot, zseniális. Akkor mondták, hogy ez egy C-1-es  Schecter. Megnéztem, hogy ez tényleg az a fajta gitár amihez hozzá se nyúlnék csak azért, mert hogy néz ki. Igazából már ezen azt gondolom túl vagyok, hogy mi van ráírva hanem azt gondolom hogy én a Schecternél találtam olyan sztorit, ami mind minőségre, mind megbízhatóságra, rugalmasságra  egy olyat tudott adni nekem, hogy az nekem maximálisan fain. Egyébként van olyan egy Zakk Wylde Les Paul-om, ami még régről meg van, és meg is fogom tartani, mert az egy nagyon jól sikerült darab. Egy nagyon jó hangszer. Van még egy Gibsonom kacsa névre hallgat, mert rút kiskacsa. Laci ragasztotta rá. Egy ilyen ronda izé. Azt két évig gyártották azt hiszem. Egy, még a Studio-nal is puritánabb viszont olyan hang van benne, hogy a hangmérnökünk azt mondta mindent csak azzal játsszak fel. Annyira szereti, úgyhogy az is meg van. Nyilván színpadon nem használom, de otthon meg van. És az is lehet hogy stúdióban még elő fog kerülni. Ami tőlem távol áll az a Stratocaster. A vonalat nem annyira érzem, de hát pár Strato-s meg azt nem amit én kedvelek, de nincs ezzel az ég világon semmi baj.

Nagyon köszi a válaszokat, hamarosan találkozunk a Budapest Parkban!

 

 

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.